Illés elfödte arcát, egy boróka árnyékába bújt, és így imádkozott:

Nem voltam jobb, mint annyi más, elég volt, Istenem.

Mint üldözött vad, úgy viszem veszendõ életem.

De jobban tudta azt az Úr, hogy mit kell tennie:

Én csönd vagyok, hát hallgatok, te csak nyugodj bele!

Azóta én sem kérdezem, mi végre és hogyan,

Megyek, amerre visz az út, csak el ne hagyj, Uram!